Szombaton este buli lesz, ha eső nem lesz... ha lesz, nem lesz!

Volt valami sztori a ’80-as Moszkvai Olimpiáról, hogy a ruszkik folyamatosan meteorológiai rakétákkal bombázták a felhőket, hogy tökéletes idő legyen egy tökéletes Olimpiához. Állítólag működött az ügy, de vannak pletykák, hogy párszáz kilométerrel arrébb meg hetekig szakad az eső a megbolondult időjárástól. Szép volt 'Szergej' gratulálunk!

Itthon nálunk meg a „ki nem szarja le a szar időt” bombákkal a hátizsákban vágunk neki fesztiválozni. Mert ha jó a fesztivál, úgyis „elázunk”. Ha meg nem akkor meg azé. Mondjuk, van egy fincsi romantikája annak, amikor tehetetlenül áll az ember a szakadó esőben, fél lábszárig süllyedve a sárban és nézi, hogy mindene szarráázott. Jó, persze nekünk jár a pofánk, a színpad fölött fedés, a backsatge-ben fedett öltöző és az buszunk sem cabrió. Na ja, de nem is lánctalpas bányagép...

Az első ilyen (szét-)esős sztorink a 2006-os WAN2 fesztiválon történt meg, Mezőtúron. Július, szakadó eső, nagyszínpad. Színpadfedés+ öltözősátrak+ buli+ ital= oké. És szarunk rá, hogy esik. Bevertem egy üveg bort még az Agnostic Front alatt, és már nekem sem tűnt fel, hogy a backstage-ből minden busz csak úgy tud távozni, hogy egy nagy piros jószág – Manitou felirattal az oldalán – kicibálja. Az utolsó koncert után, indultunk (volna) haza… akkor tudatosult bennünk is, hogy Manitou nélkül meleg lesz a pite! Csakhogy Manitou – mikor indultunk volna – már az Apocalyptica-t emelte az égbe. Szó szerint. Ugyanis a zenekar egy derékig érő ketrecben állt, amit Manitou a sártenger felett fél méterrel emelve vitt ki a rajongókhoz, hogy aláírogassanak. Mi meg csóró hülyék, öten toltuk a megfeneklett kisbuszt.

Pár éve meg a SZIN fesztiválon dolgozott alánk, de még mindig nem nekünk Manitou. Ott is volt egy olyan fél Európányi sártenger a backstage-ben. Manitou meg jött, komótosan, könnyedén és hazánk abban az évben betakarított szalma mennyiségét leterítette alánk. Gyönyörű volt. Mint egy hatalmas disznóól. Csak épp itt volt bent hidegtál, meg csapolt sör, meg ilyesmi. Őszintén szólva kicsit még otthonosan is éreztük magunkat. Szóval nem hogy nem zavart a szalma a lábunk alatt, hanem kifejezetten boldoggá tett minket. Ööö… vagy várj, az lehet, nem is a SZIN-en volt? Azt tudom, hogy mikor „alánk szalmáztak” aznap este nagyon szétcsúsztunk. Hmm.

Na de aztán tavaly megtörtént a nász. Átestünk a tüzes-vízkeresztségen. Fezen Fesztivál, Székesfehérvár, szeptember, óriáseső. Éppen hogy megérkeztünk a backstage-be, a nagyszínpadhoz, de rátolatni már nem tudtunk. Sőt, sehova nem. Ahogy pörgött a kerék, úgy ásta el magát a buszunk. Manitou testvér pedig azonnal megérezte a vérszagot és nem váratott sokáig. A megalázó tényleg csak annyi volt a történetben, hogy míg tehetetlenül hasalt a sárban a buszunk, addig Manitou olyan szemtelenül könnyed egyszerűséggel húzta ki a sárból, mintha nem is lenne elakadva és mintha egyébként nem is kéne senkit húznia sehonnét. Még mi éreztük magunkat hülyén, hogy egy ilyen kis apróság miatt be kellett röffenteni a nagyerőst. Különben meg még ma is ott dekkolnánk…

Road szeretni Manitou! Manitou lenni barát!